Egy újabb Showtime sorozat kerül terítékre, ugyanazzal az egyéni hangvétellel és humorral, bár kétségtelen, hogy sokkal lassabban indul be, mint a többi, de a székhezszegezős, jöjjön már a következő rész nem marad el, így türelem, lassan, de biztosan beindul a törénet és feléget maga mögött mindent :)
A Focus Features mostanában olyan kiváló filmekkel örvendeztet meg minket, mint a Burn After Reading, az In Bruges, és most a Milk. Az Akadémia az idei Oscar gálán Dustin Larnce Black-et a legjobb eredeti forgatókönyvért, Sean Penn-t pedig Harvey Milk megformálásáért díjazta az arany szobrocskával. Bár 1984-ben már készült egy dokumentumfilm életéről, sokan mégsem tudják ki is volt Harvey Milk, még San Franciscóban sem, nem, hogy nálunk. Pedig mind a mai napig aktuális a téma, gondoljunk csak az Alkotmánybíróság által megsemmisített és a kormány által a napokban átdolgozásra került bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényre és ennek kapcsán a társadalmi reakciók finoman szólva is sokszínűségére és sokszor végletességére. Ebbe a világba vezet el minket Gus Van Sant rendező.
A Showtime ellentétben a kábelcsatornák zömével, HBO-módra reklámmentes és fizetős, prémium csatorna, bár 14,5 millió előfizetőjével egyelőre csak tisztes távolból szemlélheti a nagy elődöt. Ez egyhamar valószínűleg nem is fog változni, mivel sorozatai valóban eredetiek és sokszor tabudöngetők ami a szakmai elismerések mellett súlyos bukásokat is eredményez, hiszen csak bizonyos rétegek értékelik. Engem mindenesetre újra elindítottak a sorozatfüggés útján, így elég sok széria e lapokra kerül majd (ezt a képzavart, sose szokom meg, hogy már nem csak azt hívjuk írásnak, ami miatt fákat kell kivágni, hogy a tintámmal összekenhessem).
A sivatag hangja.
Ez volt az első gondolatom, amikor tavaly nyáron hallottam a Cafe bleu-t munkába menet. Olyan művészi természetesség áradt a dalból, ami nem hasonlítható senkihez, a szabadság, a függetlenség dallamai ezek. Olyan popzene, ami eszünkbe juttatja, hogy ez nem minőségi jelző, hanem egy stílus, amit lehet nagyon jól is csinálni.
Egy francia fekete család, algír gyökerekkel, a zene szeretetében nevelte fel gyermekeit, megtanítva nekik, hogyan mondhatnak el mindent a zene nyelvén, legyen az öröm vagy félelem, hiszen a zene minden lélekben ott lakozik, ez a közös nyelvünk. Soha pedig megmutatja, hogy a hagyományos algír dallamok, a sivatag zenéje hogyan fér meg, sőt egészíti ki marseilles reggae-dub diszkóvilágát. Tehetsége kitartással párosul, egyéni hangra és nyelvre talál. Szövegei a francia, az angol és a jamaicai dialektus keverékei, ezzel is hagyva szabadon szárnyalni kreativitását. A D'ici et d'ailleurs album egyveleg, sok zenei stílus, mondanivaló keveréke, szinte érezni az illatokat, látni a képeket, amikről letisztult fekete hangon énekel nekünk. Alig várom, hogy újra nyár legyen és a teraszon egy pohár borral a kezünkben megint Mil pasos mellett beszélgessük át az éjjelt a barátokkal. Kövessétek a példánkat lelkesen, megéri!
Miután a hó fogságába estem, egy darabig keresgéltem, mit is tegyek a lejátszóba, ha már kényszerűen otthon kell töltenem a napot. Mivel a 2007-ben, az AMC csatornán debütált Mad Men (itthon Reklámőrültek néven a királyi tévén futó) sorozatot többen is ajánlották, sejtelmesen csak annyit mondva, hogy már az első percekben minden függőségem a felszínen fog tombolni tőle, gondoltam, itt a vissza nem térő alkalom, lássuk.
Az uralkodónak mondható kritikai álláspont: Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Clint Eastwood az, aki képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, fősodorbeli amerikai mozinak; sőt mi több, 1992-es Nincs bocsánat című filmje óta rásütötték, hogy egyszerűen nem tud rossz filmet készíteni. Na most akkor vagy velem van nagy gond, vagy a világgal, ezt döntse el mindenki maga, de én egyből azzal indítanék, nincs remény.
A Műcsarnokba mentünk, egy újabb retrospektív kiállításra, bár Ruff szerint inkább a fontosabb periódusok felmutatásáról van szó. Nálunk ez a fajta elemző, kutatásra épülő fotográfus látásmód ritka jelenség, nem csak az alkotót, a nézőt is gondolkodásra készteti. A sorozatok nem időrendet, hanem gondolkodási mintákat követve töltik be a Műcsarnok egy-egy termét, de a témák magyarázatot igényelnek, így az óriási méretre nagyított fotókat a falakon azok az interjú-részletek kísérik, amelyeket Ruff a kiállítás készítése közben egy-egy sorozatról adott, ez jól elirányít a látott anyag és a létrehozó szándék között. Haladjunk hát végig a tíz témakörön, ahogy a Műcsarnokban is tettük.
2007-ben Cannesban volt a hivatalos bemutató, ahol jó pár díjat be is zsebelt, és egy évvel később végre nálunk is vetíteni kezdték a mozikban Anton Corbijn első filmjét, amit nem másról, mint az ő első számú bálványáról, Ian Curtisről készített.
Egy újabb szürreális bábfilm Tim Burtontól, aki mellé betársult Timur Bekmambetov is, hogy Shane Acker 2005-ös rövidfilmjét felkarolva egész estés fekete látomással örvendeztessenek meg minket.
A történet leírása helyett itt a film alapjául szolgáló rövidfilm:
Megérkezett az első plakát és teaser a Quentin Tarantino nevével fémjelzett Inglourious Basterds című filmhez!
Lapozni kötelező!
