A Focus Features mostanában olyan kiváló filmekkel örvendeztet meg minket, mint a Burn After Reading, az In Bruges, és most a Milk. Az Akadémia az idei Oscar gálán Dustin Larnce Black-et a legjobb eredeti forgatókönyvért, Sean Penn-t pedig Harvey Milk megformálásáért díjazta az arany szobrocskával. Bár 1984-ben már készült egy dokumentumfilm életéről, sokan mégsem tudják ki is volt Harvey Milk, még San Franciscóban sem, nem, hogy nálunk. Pedig mind a mai napig aktuális a téma, gondoljunk csak az Alkotmánybíróság által megsemmisített és a kormány által a napokban átdolgozásra került bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényre és ennek kapcsán a társadalmi reakciók finoman szólva is sokszínűségére és sokszor végletességére. Ebbe a világba vezet el minket Gus Van Sant rendező.
Milk egy konyhában ülve diktafonba mondja az életét, mert érzi, túl magasra jutott és túl sok ellenséget szerzett. Mivel a saját álláspontunk úgyis megvan mind a történettel, mind a melegekkel kapcsolatban, ezért a rendező belekényszerít minket az azonosulásba, nincs más nézőpont csak a meleg aktivistáé, akinek negyven évesen elege lett a titkolózásból és úgy érezte, fel kell vállalnia nem csak önmagát, hanem az egész meleg közösséget és meg kell próbálnia változtatni az előítéleteken. Üzenete mindenkinek szól: „Légy látható és vállald fel!” Ősi ösztönök, melyek miatt félünk attól, amit nem ismerünk. Erre épített Milk, hogy vállalja fel mindenki a másságát, legyen végre nyilvánvaló, hogy mindannyian ismertek melegeket, legfeljebb nem tudtok róla. Sok mindenről lehetne írni a film kapcsán. Boncolgathatnám, hogy majd ugyan mennyien jönnek rá kis hazánkban, hogy hazugság nélkül kell élniük, még ha nem is könnyebb, hogy vannak e emberek, akiknek a film és Milk miatt változik meg a hozzáállásuk a meleg közösséghez és végre belátják, hogy nem lehet sztereotípiákban gondolkozni (többek között ebben a kérdésben sem).
De ezek csak fikciók lennének, az azonban, hogy belőlem mit váltott ki a film, sokkal kézzelfoghatóbb. Láttam egy embert, aki küzdött azért, amit helyesnek gondolt és azokért, akik fontosak voltak számára. Saját eszközeivel, majd később a politika játékszereivel harcolt egy olyan világért, ahol a tettei alapján ítélik meg az embert és nem az alapján, hogy hová született, milyen gazdag a családja, melyik negyedben lakik, ki a hálótársa. Milk sírna, ha látná, hogy még mindig itt tartunk. Előítéletekkel és méreggel fertőzött az egész társadalom, a békés együtt vagy legalább egymás mellett élés már álom sem többé. Újra felszínen vannak a demagóg mondatokat harsogó többségi társadalom tagjai, a megértés, az elfogadás, az alkalmazkodás egyre ismeretlenebb szavak. Nekem nem a melegekről szólt ez a film, hanem az emberi természetről, arról, hogy szükség van karizmatikus idealistákra, akik kitartó munkával sokat elérhetnek, közösséget teremthetnek, hogy ne az egyén álljon szemben a többségi társadalom „tökéleteseivel”. Milk nem váltotta meg a világot, de hitt egy eszmében, harcolt egy jó ügyért. Ez a lényeg, ezért küzdött és nem azért, hogy ő legyen az első nyíltan meleg politikus, aki komoly tisztségig vitte és pláne nem azért, hogy halálával ikon váljon belőle. És ez, sajnos sokszor elkerülte Gas Van Sant figyelmét, leginkább a borzalmasan elszúrt (finom voltam és nőies) befejezésnél, amikor a fejlövés előtt még bevágta az Operát és a kifeszített Tosca-molinókat. Mégis, Milk élettörténete, aktualitása, az őt alakító Sean Penn magával ragadó játéka feledteti velünk a hollywoodi kliséket, sodródunk a történésekkel, mintha valóban ott lettünk volna, minden megbotránkozás és pfújolás nélkül.
My name is Harvey Milk and I'm here to recruit you!
