Az uralkodónak mondható kritikai álláspont: Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Clint Eastwood az, aki képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, fősodorbeli amerikai mozinak; sőt mi több, 1992-es Nincs bocsánat című filmje óta rásütötték, hogy egyszerűen nem tud rossz filmet készíteni. Na most akkor vagy velem van nagy gond, vagy a világgal, ezt döntse el mindenki maga, de én egyből azzal indítanék, nincs remény.
Nézzük elsőnek a megtörtént eseményeket. Az 1920-as évek végén járunk, Amerikában, azon belül is Los Angeles városában. Christine Collins (Angelina Jolie) egyedülálló anyaként neveli kilencéves fiát, Waltert (Gattlin Griffith), miközben egy telefoncég csoportvezetőjeként gurulva próbál minél jobb megélhetést biztosítani kettejüknek. Mikor az asszonyt szabadnapján is behívják munkahelyére, egyedül kénytelen otthon hagyni gyermekét, hazaérkezésekor azonban sehol sem találja. Hónapokkal később a rendőrség előáll egy hasonló korú fiúval, mondván, megtalálták Waltert. Christine tudja, hogy a gyerek nem az övé, de az egyre nagyobb nyomás alatt lévő rendőrségnek eredményeket kell produkálnia, így Captain J.J. Jones (Jeffrey Donovan) ráveszi, fogadja be a fiút. De Christine anyai szíve nem nyughat, rá akarja venni a rendőrséget, végezzék végre a dolgukat és találják meg a fiát. Küzdelmében segítségére siet a város egyik legnagyobb jótéteményese, Gustav Briegleb tiszteletes (John Malkovich) is, hamarosan pedig az egész város az elnyomott nő oldalára áll.
Mi akar lenni ez a film? Megtörtént eseményeken alapuló dráma? Egy, a legmesszebbmenőkig valósághű korkép a századelő Amerikájáról? A korabeli elnyomó rendszer bemutatásán keresztül a mai korrupt világ elleni kardrántás? Pont attól sikeres Eastwood, hogy nem áll határozottan egy oldalra, mindenkinek ad egy kicsit, hogy legyen amibe kapaszkodnia, így élve bele magát a történetbe. Mindezt még Tom Stern operatőr munkája is erősíti. Fakó, kopott színek, melyek a fekete-fehér filmek atmoszféráját hivatottak felidézni bennünk, miközben mindig akad valami a jelenetekben, ami kiugrik a képből, legyen az egy rikító sárga taxi, vagy éppen Jolie vérvörös ajakrúzsa. Inkább hasonlít az egész egy rettenetesen profin megrendezett színházi előadásra, mintsem mozifilmre és ez számomra nyomasztó. A tökéletes hollywoodi zenei aláfestés, a drámaiság fokozódásával egyre jobban kiteljesedő komolyzenei kompozíció, a mesterkélt külcsínre hagyatkozás a valódi színészi játék általi érzelemátadás helyett, ez mind a színház által használt eszköztár egy-egy darabja. Ráadásul, mindezt a ma újra szokássá vált bő két órás időtartamban, Angelina Jolie tökéletesen hiteltelen anyatigris-alakításával, melyet mintha a rendező is felismert volna, így újra a külső segítséghez nyúlva a színésznőcske csontsovány testalkatával és korhű kosztümökkel, sminkkel és hajviselettel próbál meghitt atmoszférát teremteni. Aki pedig menthetné a menthetetlent, azt Eastwood mellőzi. John Malkovich szinte szóhoz sem jut a 140 perc alatt, pedig bőven lenne űr, amit betölthetne zseniális színészi játékával, Donovanra pedig a keményfejű, ostoba, egysíkú rendőrkapitány klisét osztja a rendező, az érzelmeinkre így ő sem hivatott hatni. Egyre jobban előtűnik Eastwood sokat emlegetett idő- és pénztakarékos, egy jelenet – egy felvétel rendezési stílusának helyrehozhatatlan károkat okozó volta, a kevés instrukció ugyanis nem sarkallja egyéni tettekre a színészeit, csak a kötelező minimumot hozzák. Az Elcserélt életek egy lassú sodrású, minden mozgalmasságot nélkülöző, csak a külsőségekkel operáló darab. Remélem, hogy három Oscar jelöléséből egyet sem vált majd díjra.
