Mindenki más alapján választ filmet. Első körben szűrünk a rendező, a szereplők, a történet alapján, aztán jön az aktuális hangulati tényező és még mennyi minden. De a leggyakoribb, ami most velem is történt, hogy azt mondja valaki: ezt ne hagyd ki, meg kell nézned. Így este besötétítettem, töltöttem egy pohár Léglit, és elindítottam a Closer című filmet.
Nem érdekes, kik a szereplők, sőt az sem, hogy ki rendezte, a helyszín bárhol lehetne, minden sokadlagossá válik, mert elkezd sodorni … nem a történet … a párbeszédek. Olyan ez, mint amikor mesét olvasol a gyereknek, és azt képzeli, ő csipkerózsika és éppen érte jön a herceg. Csak ez egy felnőtt mese, magunkról, eddigi kapcsolataink minden átélt pillanatának zanzásított 104 perce.
amikor sírva kérdez, mit rontott el és miért jobb az a másik, és csak annyit tudsz mondani, az a titka, hogy nincs rád szüksége; amikor őrjöngve próbálod ráébreszteni a másikat, hogy jár neki a boldogság és csak azt az egyet ne mondja, hogy túl jó vagy neki (meg persze, hogy legyünk barátok); amikor már semmit nem akarsz hallani tőle, csak egy utolsó őszinte szót; és amikor végre megkapod, akkor elküldöd a picsába, amiért ilyen kegyetlen; persze a következő pillanatban magadhoz húzod és szívből szeretnél neki megbocsátani; a szerelem önzése, amikor bár nem akarjuk bántani a másikat, mégis kell, mert bízunk abban, hogy a másik majd még jobban szeret; a végső lemondás, amikor már csak annyi zakatol a fejben: nekem kellett volna szakítani;
Vége. De igazán csak most kezdődik. Nem mondtak nagy igazságokat, nem tudtam meg semmi olyat, amit előtte ne tudtam volna, inkább ijesztő. Mert hiába tudjuk ezeket, amikor magunkról van szó, akkor nem a tudat vezérel.
