Crab

2007-ben Cannesban volt a hivatalos bemutató, ahol jó pár díjat be is zsebelt, és egy évvel később végre nálunk is vetíteni kezdték a mozikban Anton Corbijn első filmjét, amit nem másról, mint az ő első számú bálványáról, Ian Curtisről készített.

Corbijn híres fotós és kliprendező, akit elsősorban a Depeche Modehoz fűződő szoros viszonyáról és a U2-nak készített klippjeiről ismerhet a nagyközönség. Fekete-fehér képei, egyedi fotózási stílusa a filmet is áthatja, olyan, mintha a Joy Divisionről készített „alagutas” fotója kelne életre a filmvásznon.

Ian rövid életpályája megannyi találgatásra ad okot, a film mégis inkább dokumentarista, a rendező szándéka nem a belemagyarázás, csak a megmutatás volt. A forgatókönyv a feleség, Deborah Curtis Touching From a Distance című önéletrajzi regénye felhasználásával készült, amit Curtis közeli ismerőseivel, többek között az énekes szeretőjével, Annik Honoréval készített interjúkkal egészítettek ki. A végeredmény egyszerű, minimalista, jelenetek laza füzére, mintha sok videóklip lenne egymás után pakolva, a biztonsági határon mozgás iskolapéldája. A képi világ profi, de a rendező nem tud kitörni a klipszemléletből. Túl műviek a beállítások egy filmhez. A szomorú gyerek jelenet, a poszterek és könyvek a szobájában, melyek üvöltenek, hogy hééé, ő ezt szerette, pedig mindannyian tudjuk, hogy egy tizenéves srác hosszú utat jár be, mire kialakul egyfajta ízlésvilága. Vagy éppen az a bizonyos Sex Pistols koncert arcunkba tolása, melyet még a fekete-fehér világ ellenére is szinte neonfényekkel látunk.

Majd ez a fura srác frontembere lesz egy zenekarnak, melyet egyedi színpadi stílusával és apokaliptikus dalszövegeivel felfuttat, jön az új nő és Ian nem tudja feldolgozni a növekvő elvárásokat, a kettős életet, elveszti a kontolt és felköti magát … és a film itt véget is ér, this is the end. Olyan, mintha egy best of dvd-t néznénk, tökéletesen megcsinált koncertjelenetekkel, jó zenékkel, de a háttérről nem tudunk meg semmit. Pedig gondolom nem lennék egyedül az iránti érdeklődésemmel, hogy mi kerget valakit a halálba pont akkor, amikor már képes lenne saját sorsát irányítani, karrierje épp az egekbe szárnyal és a körülötte lévő emberekre bármely helyzetben számíthat.

Felnőtt jó pár generáció, rég nem a Joy Division koncertjén tombolunk, mégis, Ian Curtis és zenekara olyan korszakot és életérzést képvisel, ami ennél többet érdemelt volna. Sokkal többet. És ha már a rendezőnek ez nem sikerült, mindenképpen meg kell említeni a 10.000 Things nevű rockbanda énekesét, Sam Riley-t, aki teljes átéléssel kelti életre Ian groteszk színpadi mozgását, tekintete pedig olyan átszellemült, hogy a koncertjeleneteknél úsztam az eufóriában, olyan, volt, mintha én is ott lennék a 70-es években, az örjöngő tömegben. Zsenialitásához még azt se felejtsük el megemlíteni, hogy minden számot ő énekelt fel. Másik személyes kedvencem, aki szintén kiemelkedik a többi szereplő közül, egy „real rocknrolla”, Toby Kebbell, aki a zenekar egyik mozgatórugóját, Rob Gretton menedzsert alakítja hitelesen. A cím, Control, utalás a She’s Lost Control című Joy Division számra és ez még csak a kezdet. Az aláfestő zenét kizárólag az eredeti Warsaw és Joy Division számok adják.

És akkor most álljunk meg, nézzük miről, kiről is szól ez a 122 perc, hiszen egy bibliográf film nem csak a fanatikus rajongókat érdekelhet. Ian Curtis Manchester mellett, Macclesfieldben nőtt fel, nagyon fogékony fatal volt, rengeteget olvasott, igyekezett a szegényes környezet ellenére minnél többet megtudni a nagyvilágról a filozófia, az irodalom és a zene segítségével. A kortárs rockzenészek közül elsősorban Jim Morrison, David Bowie, Iggy Pop illetve a Kraftwerk voltak rá nagy hatással. 1976. július 20-án látta a Sex Pistols koncertjét és állítólag ez a koncert inspirálta arra, hogy saját zenekart alapítson. Bowie 1977-es Low c. albumának egy daláról nevezték el magukat, ez volt a Warsaw. An Ideal for Living c. négy dalos EP-jük 1978-ban jelent meg. Ugyanebben az évben a Warsaw-t átkeresztelték Joy Divisionra. Az elnevezés az egykori koncentrációs táborok azon részére utal, ahova a fiatal deportált nőket vitték és arra kényszerítették őket, hogy a kimenős náci tiszteket prostituáltakként szolgálják (egyesek szerint ez egyben utalás a zeneiparhoz fűződő kapcsolatukra is). 1975-ben megnősült, feleségül vette Deborah Woodruffe-ot, egy közös lányuk született (Natalie).

Ian Curtis a Joy Division énekeseként vált világhírűvé, eksztatikus előadásmódja performansz-szerű, teljesen eredeti, amelyet az időközben súlyosbodó epilepsziája is nagymértékben befolyásolt. Súlyos depressziója a dalszövegeken és a zenén is éreztette hatását. Ian Curtis hangjához nyomasztó dark/wave zene párosult. Az akkoriban már nagymenõ Buzzcocks elõzenekaraként járták be Angliát. 1980 május 18-án, a kéthetesre tervezett USA-turné elõestéjén különböző személyes történések hatására öngyilkosságot követett el macclesfieldi otthonában, felakasztotta magát. Mindössze 23 éves volt.