Már a plakátot sem értem. Ez a nagy rózsaszín gumicukor. Mi is akar lenni ez a film? Libikóka.
De nem úgy, ahogy megannyi helyen olvastam, nem. Itt a rendező, Christophe van Rompaey libikókázott a brit munkásosztályról szóló szürke brit filmek és az amerikai limonádé között, ráadásul igazán szerencsétlenül. Mert így nem sikerült összehoznia sem a romantikus komédiát, sem a művészfilmekre (régen) jellemző mélyenszántó, lélekboncolgató szomorú drámát. Pont olyan, mint az élet libikókája; egyszer fent, egyszer lent a történet, a hangulat, a humor, az irónia …
A három főszereplő (Barbara Sarafian, Jurgen Delnaet és Johan Heldenbergh) eddig főleg színpadi szerepekben játszott, és az összes színész genti származású, úgyhogy igazi genti akcentusuk kellemesen színesíti az egyébként unalmas mozit. A szereplők, főleg Matty-t alakító Barbara Sarifan pillanatképekben nagyon jól hozza a nyúzott, lerobbant, merev tekintetű elhagyott asszonyt, majd a csábító, hullámos hajú, érzéki szeretőt. De ezek csak polaroidok, amikből egy film nem tud összeállni. Nincs benne személyiségfejlődés, nem látjuk, miért dönt mégis egyik, majd másik férfi mellett, van-e ebben szerepe a proletár és a művész egymásnak feszülésének, továbbá azt is csak sejthetjük, hogy a negyedik x-en túl annyira sem ismeri magát az átlag nőt megszemélyesítő Matty, hogy tudja, mire is vágyik igazából az életben.
Annak, hogy mégis csak van létjogosultsága egy ilyen kavalkádnak egyetlen bizonyítéka, hogy rengeteg díjat besöpörtek az alkotók: Krzysztof Kieslowski-díj Fantasporto, Rendezők hete díj, Cannes Int'l Film Festival, Semaine de
Ja és hiába vártam, hogy mozdulj kicsit balra, csak elsétált a robogó vonat mellett :)
