Martin Scorsese egy zseni. A filmjei magukkal ragadóak, a szónak abban a sötét értelmében, ahol már az első percben érezzük, nincs menekvés, a történések sodra minket is elkapott és a stáblistáig nem is ereszt. Sőt. Még utána sem.
A The Departed - A Tégla után egy újabb - immár negyedik - közös sikert tudhat ezzel maga mögött Scorsese és DiCaprio, aki mellett Mark Ruffalo, Ben Kingsley és Emily Mortimer látható a legfontosabb karakterekben. Az alaptörténet annak a Dennis Lehane-nek a regénye alapján készült (amint elolvastam lesz írás arról is), akinek az elmúlt évek két legjobban sikerült krimijét, a Gone Baby Gone - Hideg nyomont és a Mystic River - Titokzatos folyót köszönhetjük, valamint számos epizódot jegyez a The Wire - Drót című sorozatból is. Az Oscar-díjas rendező legújabb alkotása két amerikai rendőrbíró, Teddy Daniels és Chuck Aule története, akiket egy Massachusetts partjaitól távol fekvő, sivár szigetre rendelnek nyomozni. A szigeten egy erőd-szerű elmegyógyintézet áll beteg bűnözők számára, és innen szökik meg rejtélyes körülmények között egy gyilkosságért elítélt nő. De ez csak a kezdet, hiszen Scorsese jó szokásához híven nem elvett a könyvből, sokkal inkább hozzátett. A történet komor hangulatban hömpölyög, néha bevillan pár információ, mellyel a zseniális mester sejtetni engedi a végkifejletet, amelyen azért Teddy utolsó mondatával csak sikerül egy olyat csavarnia, hogy még egy héttel később is azt kérdezem a lezárásra gondolva, hogy akkor most mi van?! A zseniális díszletek (külön respekt Dante Ferretti-nek), a ragyogó színészi alakítások egész sora járul hozzá, hogy egy pillanatra se engedjen az első perctől mellkasunkra nehezedő nyomás. Mindezt a zseniális Scorsese zenével, sötét tónusokkal, dermesztő kamerabeállásokkal éri el ... mind olyan, mára klisévé vált eszköz, amit csak ők, a nagy öregek tudnak úgy használni, hogy ne röhögjük ki őket, sőt, mindez beleszögez a székbe és nem ereszt amíg a vihar el nem áll. Scorsese Hitchcock előtti tisztelgése olyannyira tökéletesre sikerült, hogy bár még csak márciust írunk, de én már odaítélem neki az idei év legjobb filmje címet.
És itt a zenelista, annak aki szereti:
| 1. | „Fog Tropes” – Orchestra of St. Lukes, conducted by John Adams |
| 2. | „Symphony No. 3: Passacaglia – Allegro Moderato” – National Polish Radio Symphony, conducted by Antonio Wit |
| 3. | „Music For Marcel Duchamp” – Philipp Vandré |
| 4. | „Hommage á John Cage” – Nam June Paik |
| 5. | „Lontano” – Wiener Philharmonic, conducted by Claudio Abbado |
| 6. | „Rothko Chapel 2” – U.C. Berkeley Chamber Chorus |
| 7. | „Cry” – Johnnie Ray |
| 8. | „On The Nature Of Daylight”– Max Richter |
| 9. | „Uaxuctum: The Legend Of The Mayan City Which They Themselves Destroyed For Religious Reasons – 3rd Movement” – Vienna Radio Symphony Orchestra, conducted by Peter Rundel |
| 10. | „Quartet For Strings And Piano In A Minor” – Prazak Quartet |
| 11. | „Christian Zeal And Activity” – The San Francisco Symphony, conducted by Edo de Waart |
| 12. | „Suite For Symphonic Strings: Nocturne” – The New Professionals Orchestra, conducted by Rebecca Miller |
| 13. | „Lizard Point” – Brian Eno |
| 14. | „Four Hymns: II For Cello And Double Bass” – Torleif Thedéen & Entcho Radoukanov |
| 15. | „Root Of An Unfocus” – Boris Berman |
| 16. | „Prelude – The Bay” – Ingram Marshall |
| 17. | „Wheel Of Fortune” – Kay Starr |
| 18. | „Tomorrow Night” – Lonnie Johnson |
