A sivatag hangja.
Ez volt az első gondolatom, amikor tavaly nyáron hallottam a Cafe bleu-t munkába menet. Olyan művészi természetesség áradt a dalból, ami nem hasonlítható senkihez, a szabadság, a függetlenség dallamai ezek. Olyan popzene, ami eszünkbe juttatja, hogy ez nem minőségi jelző, hanem egy stílus, amit lehet nagyon jól is csinálni.
Egy francia fekete család, algír gyökerekkel, a zene szeretetében nevelte fel gyermekeit, megtanítva nekik, hogyan mondhatnak el mindent a zene nyelvén, legyen az öröm vagy félelem, hiszen a zene minden lélekben ott lakozik, ez a közös nyelvünk. Soha pedig megmutatja, hogy a hagyományos algír dallamok, a sivatag zenéje hogyan fér meg, sőt egészíti ki marseilles reggae-dub diszkóvilágát. Tehetsége kitartással párosul, egyéni hangra és nyelvre talál. Szövegei a francia, az angol és a jamaicai dialektus keverékei, ezzel is hagyva szabadon szárnyalni kreativitását. A D'ici et d'ailleurs album egyveleg, sok zenei stílus, mondanivaló keveréke, szinte érezni az illatokat, látni a képeket, amikről letisztult fekete hangon énekel nekünk. Alig várom, hogy újra nyár legyen és a teraszon egy pohár borral a kezünkben megint Mil pasos mellett beszélgessük át az éjjelt a barátokkal. Kövessétek a példánkat lelkesen, megéri!
