Csehország. Sör. Hrabal.
Nem csupán szövegek adaptálása kíván lenni ez a darab, hanem montázs. Gyarmati Kata és Mezei Kinga célja egy Hrabal-világ létrehozása volt. Van itt Sörgyári Capriccio, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Táncórák idősebbeknek és haladóknak … a hírek szerint 13 regény elevenedik meg ezen az estén.
Remek indítás, még a helyünkre sem ültünk, de már hangolnak a zenészek, csapra verik a sört, mire elhelyezkedünk, kezdődik a Kardos Róbert vezette táncóra, így van időnk merengeni a díszleten, melybe ahogy halad az idő egyre több mindent láthatunk és kell belelátnunk. Persze elsőre, a felszínen ez egy kocsma. Aztán telik az idő, egyre több az ismerős részlet de valahogy megmaradunk a felszínen, nem jön az isteni szikra, közhelyes, ripacskodó keverék marad csak, a jól ismert figurák iszákos, veszekedő komédiázásává degradált fejetlenség. A színlap mint pozitívumot említi a szereplők improvizációiból építkező előadás-szerkesztést, de én csak a káoszt látom, az olcsó közönségességet (Varga Anikó keblei a második felvonásban majd húsz percig főszereplők…).
Nem látok mást, csak cafatokat, megtépázott könyveket, melyekből egy-egy érdekesebb és bulvárosabb részt kitéptek, majd a foszlányokat, mint a patchwork-öt, összeragasztgatták. Így aztán azon már nem is csodálkozom, hogy a színészeknek módjuk sem adódik egy tisztességes karakter felépítésére, mindenki csak üvöltözve rohangál föl s alá, és én egyre elveszettebb és egyre nosztalgikusabb vagyok. Felidéződnek bennem Hrabal jelentéktelen alakokból, szürke kisemberekből építkező művei, ahol nem a sörtől lesz jó kedv, hanem a bennük rejlő mérhetetlen életszeretettől, a szűnni nem akaró életörömüktől és vitalitásuktól, melytől majd’ kicsattannak. A privát szférába, a mindennapokba befészkelődő politika, melynek mindenkori aktualitása, rejtett hatása kézzel fogható feszültségként épül bele a történetbe (és a darabból érthetetlen módon teljesen kihagyták!). Hrabal írásait átitató hétköznapi varázs röpke két jelenetben érhető csak tetten (nem véletlen, hogy épp az alkotók által elismerten két legjobban kidolgozott jelenet esetében): az egyik a szépek szépének, Jarmilkának (Császár Réka) első részt záró, poétikus halála, a másik ilyen pillanatot a magasba hajított, a derengő félhomályban söröskorsóvá váló kalapok adták.
A végeredmény azért különösen lehangoló, mert a hrabali anekdotázó beszédmód színpadra ültetéséhez Mezeiék papíron ugyan megtalálták a megfelelő megközelítést, ám a színpadon mindebből alig láthatunk valami, a gyakorlatban a jelenetek egymásutánisága esetleges, az első rész vége felé már teljességgel követhetetlenek. Összjáték helyett csak szólókat láthatunk, azok is a semmiből érkeznek és ugyanoda is tartanak.
A végére Krúdy jutott eszembe. Az, hogy a nagy alkotókat övező közhelyek talán csak nálunk természetesek. Szeretünk letűnt korok világán nosztalgiázni, melyek alapjául ócska közhelyeket gyártunk önmagunk és mondandónk igazolásául. Az egyik ilyen a Bárkában.
