Crab

"Nem, csak a melleit ne, nem akarom látni!”- hallom mögöttem ülő nézőtársam kérlelését a Bárka Don Carlos című előadásán.

De nem csak ezt a reakciót tapasztaltam a közönség részéről. Hogy a levegőtlen terem, vagy a darab volt e az ok, azt nem tudom, de sokan látványosan unatkoztak, sőt, a körülöttem ülők közül többen el is mentek az előadás szünetében. Én nem unatkoztam, folyamatos izgalommal lestem, mi történik az ismert művel, mely a drámaköltészet gyöngyszeme, számomra különösen kedves darab, mert változatos színekben ábrázolja az ember harcát a szerelemért, ami az emberi létünk egyik fő mozgatórugója.

Azért a szerelemért, amit Fülöp királysággal sem tud megvásárolni, még a szeretetet sem. Erzsébet dühítően gyönge mindvégig, már a cselekmény előzményében is az volt. Eboli annál erősebb és aktívabb, mégis, semmilyen fegyverrel sem képes legyőzni a sorsot - Carlos nem szereti. Posa vélhetően latens vonzalmat érez a királyfi iránt, de a cselekmény korában ezt önmagának sem fogalmazhatta meg, világosan még Schiller sem, de a rendező, Alföldi Róbert bátran utal rá. Nem kívánom Alföldit az egekbe magasztalni, ezt már sokan megtették helyettem, mégis meg kell említenem, hogy mekkora öröm volt az alábbi, régóta hőn áhított rendezői húzást-húzásokat végre színpadon látni.

A klasszikusan romantikus, hősszerelmes szereplőként azonosított Don Carlos szerepében Makranczi Zalán amikor karaktere „nyugalmi állapotban” van, tehát nem veszekszik, nem lepleződik le, halkan, kimérten, tagoltan mondja a szövegét.

Vele szemben Ilyés Róbert Posája, az egyébként kamaszos forrongás helyett felelősségteljes államügyekkel foglalkozó márki, még a leghétköznapibb témáról folytatott eszmecserét is emelt hangon, a szavakat nem egyszer az érthetetlenségig egymásba motyogva, hevesen gesztikulálva, ide-oda rohangálva folytatja le.

II. Fülöp nem csak ebben a rendezésben, de a Schiller-eredetiben is összetett figura. Olyannyira, hogy nem egyszerű eldönteni, szimpatizáljunk-e vele, vagy épp ellenkezőleg. A legnagyobb zavart talán az kelti, hogy eldönthetetlen, okos-e ez az ember, vagy sem. Seress Zoltán (aki nem csak remek színész, de a színház igazgatója is egyben) kiválóan hozza ezt a felszínen befolyásolható, valójában azonban gyötrődő, vergődő, meglepően sokat látó és értő királyfigurát. Az előkelőséget és elesettséget egyszerre sugárzó termetű, magas és vézna Seresst alkata is segíti Fülöp hiteles megformálásában.

Nem sok árnyalási lehetőség jut Tompos Kátyának a királynő képmásában. Teszi, amennyit tehet, sőt, annál is többet; összeomlása a király vádaskodása okán megrendítően hiteles.

Mivel a darab nem is létezhetne nélküle, ezért Menczel Róbert díszlete mellett én sem mehetek el szó nélkül. A több emeletes, lépcsők mellett a legváltozatosabb megmászható elemekkel kiegészített állványzat szabályos formája ellenére is egyértelmű, hogy a hatalmi hierarchia piramisával állunk-ülünk szemben, ahol a piramis csúcsa nem, csak a hozzá vezető lépcső látható: számunkra, földi halandók számára a trón beláthatatlan messzeségben van. A díszlet anyagával hidegséget, személytelenséget áraszt, ezzel a politikai drámaként való értelmezést erősítve, szűk folyosóival pedig arra utal, hogy a szereplőknek előre kijelölt úton kell mozogni. A díszlet a már leírtak mellett is számos úton-módon utalás-értékű, ketrecbe zárt vágyak, ugyebár. Mindez könnyen csábíthatna indokolatlan használatra,mégis, ha egy szereplő nem a lépcsőn közlekedik, annak mindig megvan az oka, nincs öncélúság ebben sem. Így Carlos herceg akkor mászik fel először a ketrec falán, amikor a következő szavakkal: „életveszélyben, halálfélelemmel szeretem”, szerelmet vall a királynőnek; Eboli pedig akkor, amikor megtudja, hogy a herceg nem belé szerelmes. A darab mai korba emelését tovább segíti a 4 paraván vetítővászonként használata. A színészek többször a nézőtérre kiülve folytatják mondanivalójukat, miközben a kis kamerával beszélgetőpartnerük arcrezdüléseit közvetítik premier plánban a nagyérdeműnek, így még a hátsó sorban ülők sem maradnak le a dráma egyetlen sorsfordító pillanatáról sem.

Alföldi ráadásul nem csak a díszlet, hanem a jelmezek – illetve egész pontosan a jelmeznélküliség – felhasználásában is mértéktartó, itt sem öncélú. Tudom, ezzel sok nézőnek, ahogy a bevezetőben említett hölgynek is ellentmondok. Mégis jellemző, hogy a sokáig egy szál alsónadrágban rohangáló Carlosra Posa adja fel a többi réteg ruhát. Az, hogy miközben Carlos apjának könyörög, hogy a sereg élén engedje el Flandriába (hogy így távol legyen Erzsébettől), fokozatosan leveszi az összes ruháját; nem önmagáért való meztelenkedés, hanem a fiúnak az apa előtti totális megalázkodását, önkéntes alárendelődését jelző színpadi gesztus; ami ilyen módon cseppet sem tolakodó, vagy felháborító - szerintem.
Gyarmathy Ágnes jelmezei (a férfiak egytől egyig öltönyben, a nők is elegáns, de végtelenül egyszerű, már-már modern ruhákban) „idősemlegessé” (értsd: történelmi időszaktól függetlenné) teszik az előadást.

Bárka Don Carlosa gondos munkával készült, mindig céllal újszerű előadás, melynek alapját Vass István nemesen célratörő, világos fordítása adja. Itt jegyezném meg, hogy külön örültem, hogy nem vonul fel a trendi művészvilág teljes közhelytára, sőt, Alföldi jóvoltából az eddig viszonylag ismeretlen nevek azóta már a Nemzeti Színház csapatát gyarapítják.

A Bárka stílusát illetően mint mindig, most is meg kell említenem, hogy a szórólapok és más kiadványok igényességének hagyománya Csányi János igazgatásának kezdetétől datálódik. Öröm kézbe venni a szórólapokat - egészen addig, míg nem szembesülünk tartalmi hiányaikkal. Pl. azzal, hogy nem tájékoztatnak arról, hogy hány részes az előadás, és csak elvétve közlik, ki a darab fordítója.

"Királyom, én veszélyes nem vagyok.

A vágyaim itt benn hervadnak el.

Századunk

nem érett meg eszményeimre

Én az eljövendők polgára vagyok."