Egyértelmű az alkotók és a színház célja : egy kultuszfilm címével színházba csalogatni, majd váratlanul jól bemosni egyet a hiszékeny kedves nézőnek. A Tivoli Trainspottingja tökéletes megtestesítője a rossz színházi adaptációnak, nem is vesztegetnék rá sok időt, ahogy az előadást is legszívesebben otthagytam volna a 10. perc után.
A rendezőnek, Németh Ákosnak láthatóan fogalma sem volt, mit is akar kezdeni az alapművel, sőt, még azt sem tudni, hogy a filmmel voltak szándékai, vagy Irvine Welsh könyvével. Az előadás olyan, mintha fájdalmasan vontatottan vetített pillanatképeket látnánk, a filmből kiragadott jeleneteket, melyek minden koncepciót nélkülöznek. A film sodró képsorait, a feszített tempójú párbeszédeket nem sikerült adaptálni, olyan, mintha a jelenetek egymás után lennének dobálva, megszakítva sötét színpadképekkel, amikor fel-alá rohangálva próbálnak a színészek a térben és időben új helyszínhez alkalmazkodni. Az egész egy nagy fejetlenség, neves, sok színdarabban bizonyított színészekhez semmiképp nem illő alul-teljesítés ez a darab. Pedig a színészek próbálkoznak, de a koncepció hiányával ők sem tudnak megküzdeni. Próbálják hozni a drogos, piás edinburghi fiatalok minden mindegy hozzáállását, közben hol feltűnően használva a kellékeket, hol oly’ mértékben mellőzve azt, hogy az már kiábrándító. A Trainspotting értékelhetetlen, a bele fektetett munka a nullához közelít, nem csoda, hogy sokan már a második felvonásra vissza sem jöttek, a szünetben kikérték a kabátjukat és valami tartalmasabb szórakozás után néztek péntek este.
Ezúton kérem a Kamaraszínház vezetését, hogy kíméljenek meg minket ezektől a „sikerdaraboktól”, mert ezt a fajta átverést nem bocsátja meg hosszú távon a közönség, és végleg elpártol a színháztól.
