Egy darab sín - s(z)índarab

amiről nem tudni hová is vezet. A Keleti Pu. Búss Gábor Olivér – Hársing Hilda – Rudolf Péter szerzők együttműködéséből született, még 2008-ban került bemutatásra az Új Színházban, Rudolf Péter rendezésében.  

Egy darab sín, amiről nem tudni hová vezet. Emberek jönnek-mennek körülötte, általa, s egyúttal ráeszmélünk a káoszra. Ami ebben az országban van. Nem titkolt szándéka a rendezőnek, hogy megmutassa, ez a mi népünk, ez vagy TE! Még be is von a játékba, hogy méginkább átérezd, szenvedj, hiszen te is egy vagy a pályaudvart bombariadó miatt elhagyni kénytelen emberek közül és aztán te vagy az is, akivel közli a politika, hogy nem szűnik ám meg a pályaudvar ... csak nem áll meg több vonat. Mi van? Nézel értetlenül, bambán, hogy mit is mondott? Fordítsa már le valaki magyarra amit ezek beszélnek!

Rövid, egymástól többnyire különálló, lezárt kis történetek sorozata, melyek kapcsolódási pontja a pályaudvar és környéke. Mindennapos, "velem is megtörténhetett volna" élethelyzetek vagy épp a médiából mindenki által hallott esetek. A szereplők haladnak, megérkeznek valahová a szó átvitt értelmében is.

És akkor mindezek után miért is jöttem ki rossz szájízzel?

Nem a rendezés miatt, Rudolf Péter felülmúlta önmagát, tisztelem és becsülöm, még az Üvegtigrist is megbocsátom neki ezek után. Nem is a színészek okán, hiszen Bánsági Ildikó minden  általa megformált karaktert remekül hoz, Almási Sándor, Botos Éva, Derzsi János, Fodor Annamária, Hirtling István, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Pálfi Kata, Pokorny Lia, Széll Attila, Takács Kati és Vass György nagy odafigyeléssel és energiával eléri, hogy a néző csak a megjelenített hajléktalant, üzletembert, tűzoltót vagy vasutast látja és nem a színészt. Az egyéni sorsokból, mindenki saját történetéből összeáll az egész, a rendszer, így mutatva túl a Keleti pályaudvaron, társadalmi görbe tükröt mutatva ezáltal elénk.

Régi nagyok útjára lépve a groteszk eszközein át nevettet, miközben a mai magyar valóságról mutat koránt sem hízelgő képet. De hiába gondolta Rudolf Péter, hogy majd feláll a szőr a közönség hátán és elindul ezáltal egy társadalmi együtt gondolkodás. Nem kérem! Az emberek megint egy "petis" vígjátékot akartak látni, s elhitték, hogy ez is az, hiszen ők arra fizettek be, amit a villamosmegállóban hirdető plakáton láttak, az Üvegtigris c. kultfilm rendezőjének színházi darabjára. Nem kell hát csodálkozni, ha az ajánlólevél és a beharangozások elérték a kívánt célközönséget, az átlagpolgárt. Nevettek, sírva vigadtak, ahogy az illik, nem jutott el hozzájuk semmi az üzenetből, nem érezték, hogy ez róluk (is) szólna. Hiszen ők nem drogosok, nem hajléktalanok, nem kurvák, nem undorító riporterek, de még csak nem is öngyilkosjelölt szerencsétlen munkások. Nem kérem! Ők a középosztály, az értelmiség! Ők műveltek. Nézzék meg, papírjuk is van róla, meg színházba is járnak, kell több? Csak eszük, az nincsen, semennyi. Robotok, gondolkodni, sőt érezni képtelen majmok. Röhögnek. Saját magukon, hogy milyen buták, előítéletesek - azért taps jár egy budapesti színházban, mert a színésznő tökéletes cigány káromkodásba kezd, gratulálok - és annyira irányítottak, hogy amit nem rágnak a szájukba, azt nem bírják megérteni.

Várom türelmesen, amíg egy másik, ismeretlen cél felé elinduló vonatra, végre felszállhat az egész ország.