Ízléstelen, gusztustalan, humoros, gyomorforgató, vicces, ijesztő, harsány kacagásra késztető, utalásokkal teletűzdelt, röhögve öklendezős, karfába kapaszkodós, klisés, idegesítő ....
És még hosszan sorolahtnám mi minden jut eszembe tőszavakban, ha a radiocafé hallgatói vetítésének keretében látott filmre gondolok.
Nálam a horror nem tartozik az első vonalas választások közé, de azért a klasszikus, Hitchcock-moziknál én is dermedtem húzom egyre összébb magam és álmodom még sok éjszakán át madarakkal, Bernard Herrmann visító hegedűmuzsikáját vízionálva.
A paródiafilmeket meg kimondottan rühellem, idegesít a sok ugrálás a filmes utalások között, az erőltetett poénok, s leginkább az utóbbi évek obszcenitásba tolódása.
És akkor itt ez a horrornak titulált izé, ami megpróbál a legősibb horrorklisékkel operálva ilyesztegetni, így van benne elnyújtott hegedűszóló, robajjal a székbe döngölő zenei aláfestés ott is, ahol semmi nem történik, és költséghatékony, semmi újat nem hozó látványelemek. De ennyivel nem elégedett meg Sam Raimi! Azt gondolta, ha már a Pókemberrel nem írta be magát a mozi-történelmébe, akkor itt az alkalom, hogy megcsinálja az első horrorparódiát. Amikor az ütnivaló Alison Lohman élet-halál harcot vív a gonosz magyar cigányasszonnyal, aki fogatlanul turházza tele minden testnyílását úgy döntöttem, be kell tiltani ezt a szemetet. És ez a mozi első negyed órája! A java még csak ezután következik.
Az egyetlen pozitívum, hogy legalább tinihorrort nem csináltak belőle, így a végig hihetetlenül idegesítő és vascsőért kiáltó főszerelpőlánykát elnyeli a pokol, ahogy azt kell.
Remélem a filmnek is ez lesz a sorsa. Pokolba vele!