Hogy mire számítottam? Jóra. Nagyon jóra. Posztapokaliptikusra, olyanra, ami lehúz, megsemmisít, végleg kiábrándít az emberekből, vér nélküli brutalitásra, elállatiasodott emberi mivoltunk végső megütközésére.

José Saramago, az Európa Kiadó gondozásában megjelent könyve ugyanis ilyen volt, hullámoztak az érzelmeim, még napokkal később is katartikus élményen kaptam magam, ahogy egy-egy rész, lezárás eszembe jutott.

És mi maradt ebből, miután hollywood rátalált, megrágta, jól elcsámcsogott rajta és kiköpte? Egy szokványos, közepes, bátortalan kis próbálkozás. Ilyenből láttunk már sokat, meg sem lepődnék, ha nem pont egy olyan könyv alapján készült volna, melynek kíméletlen és sokszor mocskos realizmusa a Szalo, avagy Szodoma 120 napját idézte föl bennem.

Egyszóval el lett barmolva.

De hogy jót is írjak, nekem külön tetszett a szereplők sokszínűsége (Gael García Bernal, mint főgonosz, oda kell rá figyelni) nem csak képletesen, amit tovább erősített az ismeretlen város, mely minden kultúrából felvonultatott látnivalót, így lehetne a világon bárhol.

Őszintén, Saramago tarthatta volna magát 10 évvel ezelőtti elgondolásához, amikor is azért utasította vissza a megfilmesítést, mert úgy gondolta, hogy a film, mint műfaj nem alkalmas arra, hogy helyettesítse az olvasó ennél sokkal vadabb és realisztikusabb képzeletét.

Igaza volt.