Kételyeim vannak arra vonatkozóan, hogyan fogadja majd a hazai közönség ezt a drámát.
Persze ehhez először be kellene mutatni, ami várat magára egészen március 19-ig. Hiába az 5 Oscar jelölés, nálunk csak ekkor lesz a „premier”. Ne csodálkozzon a forgalmazó, hogy a majd egy hónappal korábbi díjkiosztóig az érdeklődő közönség többsége mégiscsak megnézi ezt is és az összes többi, hozzánk csak több hónapos késéssel érkező filmet. És akkor még arról panaszkodnak a 40. Magyar Filmszemlén, hogy egy millióval kevesebben mentek moziba 2008-ban, mint egy évvel azelőtt. Tessék gondolkozni és szolgáltatásokat nyújtani. Akkor majd nem otthon nézzük meg és nem magunk gyártunk feliratot a kópiákhoz. Na, de lássuk a filmet.
Ez a dráma egy nagyon aktuális, már-már bulvártéma intellektuális feldolgozása, amin el KELL gondolkodni, melynek eredményeként ha válaszokat nem is kapunk, de mindenképpen kérdésekre késztet. A film erénye a hátránya is egyben, hiszen a mai gyors vágásokhoz, pörgő képsorokhoz és eltúlzott karakterekhez szokott közönség valószínűleg elalszik majd a hosszú, szinte vágás nélküli jelenetek közben, már ha egyáltalán leülnek az egyházi problémákat boncolgató film elé. Már az első jelenettel nyilvánvalóvá válik, hogy a mélyenszántó gondolatokat nem csak megpendíti a rendező, a rengeteg beszélgetéssel, szöveggel, misével ki is fejti, méghozzá oly’ módon, hogy mégsem lesz szájbarágós, az utolsó képkockák után a sötétben ott maradunk ketten : én és a kétségeim.
John Patrick Shanley saját, 2005-ben Pulitzer-díjas nyertes regényét rendezte meg. A színdarab ötödik éve nagy sikernek örvend, ezért döntött úgy, hogy megkísérli vászonra vinni, s ez olyan jól sikerült, hogy a végeredmény akár az Oscar-t is meghozhatja Shanley-nek. A darabot szinte át sem kellett dolgoznia, annak ellenére, hogy a színpadon mindössze a 4 központi figura szerepel, a filmben már csak egy bronx-i katolikus iskolát kellett köréjük teremteni. A lényeg a főszereplőkön kereszetül az ellentétes filozófiák szembeállítása maradt, a még ma is nagyon aktuális témát is háttérbe szorítva. A konzervatív iskolaigazgató szerepében Meryl Streep remekel, játéka ridegen valósághű, igazi művészi bravúrral nyúl az apácaszerephez. Az ő karakterének ellenpontja a fiatal, már-már idegesítően naív, mindenben csak a jót látó nővér, Amy Adams. Kettejük közé ékelődik a gyanúba keveredett progresszív pap szerepében Philip Seymour-Hoffman.
A Doubt egy nehezen befogadható, rengeteg kérdést felvető, elgondolkodtató, remek színészi játékkal megkomponált mű, ami nélkülöz minden hatásvadász eszközt, fordulatot, sokkal mélyebbre hatolva a lélek mélységeiben, mint amennyire a mai társadalom erre fel van készülve.
