Álmok nélkül
Úgy indul, ahogy az életben: buli van, a srácok isznak és megváltják a világot, a lány meglátja a fiút, az odamegy hozzá, beszélgetnek, és az első pillanattól kezdve különlegesnek érzik azt, ami közöttük vibrál.
És úgy is folytatódik, ahogy az életben szokott. A nagy tervekből, álmokból nem lesz semmi, a két „máshogy gondolkodó” beleviszi egymást a sekélyes hétköznapokba, ők is ugyanolyanok lesznek, mint a többiek, beszippantja őket a valóság. Pörögnek az események, 7 év, szinte csak egy pillanat műve és a jelenben vagyunk. Tanúi lehetünk igazi dühvel teli veszekedéseknek, amikor minden bennük szunnyadó, elnyomott sérelmet a másik fejéhez vágnak, az álmaik elvesztése miatti keserűség egymáson való levezetésének, majd az ezt követő mély hallgatásoknak.
De még nem telt el annyi idő, hogy ebbe belenyugodhassanak, egyikük lázadóbb és lépni akar, meg akarja menteni … nem, nem a házasságát, annál önzőbbek vagyunk, a saját álmait, a saját életét! Így April előáll a hihetetlen ötlettel, ami felforgatja az egész életüket, felszínre hozva a valódi személyiségüket, azt, amivé lettek a két, mindenre elszánt, magukat különlegesnek gondoló fiatalból. Mindketten aszerint cselekednek amit még maguknak sem mertek bevallani éveken keresztül, így irányítva tudat alatt a történéseket a végkifejletig.
April nem boldog családanyaként, nem így képzelte el magát, így amikor újra terhes lesz, menekülne, bármi áron, az immár harmadik gyerek elől, ha kell egy másik kontinensre, hogy legalább a férjét lássa, ahogy beteljesíti egykor közös álmaikat, ha már neki a színészethez nincsen tehetsége. De Frank megijed. Megijed attól, ami miatt belement az egész gyermekvállalós-kertvárosban lakós-ingázós-hivatalnoki életbe. Hogy kudarcot vall. Mert amíg az álmok csak álmok, addig mindig ott vannak kapaszkodónak, menekülésnek. De ha belevágnak, akkor el is bukhat és akkor többé különlegeségének még a látszata sincs, tényleg olyan lesz, mint az apja, még az illúziót is elveszti. Az élet igazságtalan, egyre több akadályt gördít az útjukba, még az indulás előtt letesztelve elszántságukat. És a teszten Frank megbukik, amit April már nem tud neki megbocsátani, hogy nem a szabadságot, hogy nem Őt választja.
Úgy is ér véget, ahogy az életben szokott. Lelki vívódások, veszekedések, őrjöngések, sőt néha már őrült tettek sorozata után az illúziókra épülő kapcsolat semmivé foszlik.
Kate Winslet újra olyan tehetségesen szerelmes-kiábrándult-őrült-átvert mint 15 éve a Mennyei teremtményekben, Leonardo DiCaprio kölyökképe még mindig zavaró, de megtesz minden telhetőt. Csodásak a mellékszálak is. A szomszéd házaspár kapcsolatának erősödése Wheelerék elbukása miatt, az ingatlanos hölgy (Kathy Bates) önigazolása az új pár érkezésekor, fiának (Michael Shannon) karakterén keresztül annak felvetése, hogy ki is az őrült, illetve a záró képsorok az idős, sokat megélt házaspárról. Ha szétnézünk magunk körül, pontosan ilyen apró, ám nagy jelentőséggel bíró pillanatképeket kaphatunk el, s ez teszi a filmet igazán hitelessé és kerekké.
S most kérek minden, kapcsolatban élő, a házasság útjára lépett, vagy ezt fontolgató embert, hogy ne nézze meg a filmet. Mert nem fog neki tetszeni. Miért? Mert természetes emberi reakció, hogy nem akarjuk elfogadni, hogy ez velünk is megtörténhet, hiszen ez a túlélés ösztöne. Mert ez a film nem azt éri el, mint Mendes előző nagy sikerű filmje, az Amerikai szépség, hogy azt gondoljuk, nehogy amerikai kertvárosban kelljen élnem, inkább a halál. Ez a film a „reménytelen ürességről” szól, függetlenül tértől és időtől. Ez a fiatal pár valóságosan, kézzelfoghatóan mutatja meg a társadalmi elvárások miatti kapcsolati buktatókat és az elkerülhetetlen végkifejletet, még ha oly’ nagy reményekkel is indul neki két útkereső, önmagát különlegesnek érző ember az életnek .
