Köszönet blog-társamnak http://budapestunderground.blog.hu/ a még tegnap éjjel megírt remek élménybeszámolóért, reméljük sok együttműködésünk lesz még. Olvassátok el nála, hogy hova menjetek a héten, hogy aztán nálam megbeszélhessük a látottakat, hallottakat!

Mozdulj! Mozdulj ... 

... mondja a méltán híres sláger, és nekem is ezek a szavak jártak a fejemben, amikor a Ferenciek tere felé baktattam az esőben. Mozdulj! Oké, értem én, de egy színházban hogyan? Aztán a zenekar hamar fel is adta a leckét, no de nem ugrok ennyire előre.

Szóval ott vártam a pajtásokat a Jégbüfé előtt és közben azon gondolkoztam, hogy vajon milyen is lesz majd a HS7 rendhagyó és egyszeri koncertje a Katona József Színházban. Mint megtudtam, a színház társulata ausztráliában vendégszerepel az Ivanov című darabbal (ezúton is sok sikert hozzá). Az így felszabadult időszakban a Heaven Street Seven, Ferenczi György és a Rackajam, valamint a Belga koncertjeit tekinthetik meg az érdeklődők. Nem is tűnik olyan rossz ötletnek, hiszen nem marad kihasználatlan a terem és ráadásul egy újabb réteget, más célközönséget is be lehet csábítani a színházba. Persze az sem mellékes, hogy mostanában szívesen húzódnak színházba kedvenc tánczenét játszó zenekaraink. Jómagam is többször voltam már "csendesülős Kispálon" és már az utód, a Kaukázus is hamarosan megtartja első "színházi koncertjét" a MüPában (már minden jegy elkelt). És akkor még nem is szóltam a Quimby-ről, akik nem egyszerűen koncerteket adtak a Centrál Színházban, hanem egyből egy Shakespeare darabot dolgoztak fel. Várhatóan a Vízkeresztről is olvashattok majd beszámolót a blogon (ugye?).

Miután mindezt jól végiggondoltam és a többiek késtek, volt időm kicsit nosztalgiázni. Próbáltam felidézni korábbi HS7 élményeket, de pédául nem sikerült kiderítenem, hogy mikor is voltam utoljára koncertjükön. Az utóbbi néhány évben nem nagyon követtem őket: most tudtam meg, hogy van új tag a zenekarban (legalábbis nekem új), vagy, hogy nemrégiben Jazz címmel jelent meg albumuk, amiről egyébként pofás flyert is osztogattak a bejáratnál. Egyszóval felkészületlenül mentem a koncertre, legalább az új albumot le kellett volna töltenem (és ez kivételesen nem is lett volna illegális, mivel a megjelenés előtt ingyenesen letölthették a rajongók - szép kezdeményezés). A nosztalgiázás persze a színházteremben is folytatódott, és ha már a legutóbbi koncertre nem emlékeztem, Bandita barátommal megállapítottuk, hogy melyik lehetett az első : 10 évvel ezelőtt az R.E.M. előzenekaraként láttuk őket a Kisstadionban (bár nekem gyanús egy 1998-as fehérvári rockfesztivál is, de lehet, hogy ők ott sem voltak, meg amúgy is az R.E.M. sokkal jobban hangzik :)

Közben szépen megtelt a terem. És itt szerettem volna pár sorban megemlékezni arról, hogy nekem mégis hogyan sikerült néhány nappal a koncert előtt jegyet szereznem a legjobb helyre (6.sor közepe), de sajnos ezt mégsem tehetem, így legyen elég annyi, hogy Banditának volt egy fölösleges jegye (utólag is köszi:). És ha már teltház, akkor közönség: teljesen vegyes, néhányan az idősebb korosztályból, jópár középkorú, de azért főként huszonévesek. Mindenesetre úgy tűnik, hogy egy pár évvel magasabb az átlagéletkor, mint mondjuk a zépében. Egyébként néhány ilyenkor szokásos kurjangatós macsón és sikítozós kislányon kívül semmi érdemleges.

Kis késéssel végre elkezdődött a koncert. Az első szám alatt nekem úgy tűnt, hogy a színházterem és a székek áthatolhatatlan távolságot teremtenek a közönség és a zenekar között. Konkrétan az volt az érzésem, mintha moziban ülnék és a művészek nem is lennének jelen, csak a vásznon látnánk őket. Mindez az első szám végéig tartott, aztán a fiúk belecsaptak a húrokba : Mozdulj! Mozdulj! Mintha élnél ember ... és onnantól kezdve mintha nem is érdekelte volna a zenekart, hogy ülős koncert van. Persze néha előkerült az akusztikus gitár, sőt egyszer Krisztián még arra is felszólította a közönséget, hogy mindenki vegyen elő öngyújtót. Szerencsére csak kevesen engedelmeskedtek, de pechemre a mellettem ülő hölgy nagyon lelkes volt és kábé a szám feléig a nemkicsi táskájában keresgélte az öngyújtóját, míg végül meg is találta, majd mindkettőnk megelégedésére 10 másodpercig égette is. Összességében véve a keményebb, rockos hangvétel volt az irányadó. Ezen a hangzáson azért finomított a két fantasztikusan teljesítő vendégzenész is. Elsőnek a mára megkerülhetetlenné vált Tövisházi Ambrus lépett színpadra, akiről tudni kell, hogy a zenélés mellett az új album producere is egyben. Az ő megjelenése kétségtelenül fokozta az addig sem kicsi vidámságot és őrültséget a színpadon. A másik vendég pedig Both Miki, a Napra nevű zenekar gitáros-énekese, aki ezen a koncerten éppen hegedűn játszott, és ez nagyon illett is a számokhoz.

Az első "felvonás" úgy egy órás lehetett és meglepő módon a számok felét ismertem. Csak hátradőltem a kényelmes fotelben és élveztem az előadást, nagyon. Kíváncsi lennék azért, hogy érezte magát egy rajongó, aki kívülről tudja a szövegeket és amúgy rohanna az első sorba ugrálni. Nem tudom, hogy ő is olyan nyugodtan és a zenére abszolút nyitottan fogadta-e be az élményt, ami azért mindenki számára tartogatott újdonságot. A színháznak vannak előnyei, amivel egy átlag koncertlátogató csak ritkán találkozik, lehet, hogy éppen most először : például a színházban szinte senki nem volt részeg, nem fulladoztunk a cigifüsttől, és persze itt nem nyomultak folyamatosan fel-alá 5-10 fős tinikommandók. Szándékosan a végére hagytam az akusztikai élményt, amit a színház kialakítása és a hangosítás okoz. A basszus néha csak úgy zúdult ránk, mintha közvetlenül a fejünk fölött játszottak volna.

A kötelező visszataps után jöhetett a várva várt rádiósláger, a Délamerika. Megmondom őszintén, én nem annyira vártam, de pozitívan csalódtam. Óriási volt benne a hegedű és mivel Krisztián letette a gitárt, végre kezdetét vette az igazi játék, végülis színházban vagyunk, vagy mi?! Szerencsére a következő néhány számban folytatódott mindez és öröm volt nézni, ahogy mindenki totálisan elemében van a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A ráadás végén az énekes lement a színpadról, a zenekar pedig még percekig teljes extázisban játszott tovább, konkrétan zúzott rendesen. Ezután volt még egy gyors visszataps és szerintem egy jól kiválasztott, mondjuk kissé depressziós levezető nóta :

"Újság, cigi, telefon,
kávézunk a teraszon,
szétárad a nyugalom,
és megnyílik a föld"

Az egész előadás profin meg volt tervezve, a jól elkülöníthető részekkel, a tökéletes hangzással és a kiváló vendégzenészekkel együtt, egészen az utolsó számig. Ezután már nem volt vastaps, mint egy sikeres színdarabnál. A terem hamar kiürült, én is újra baktattam az esőben. Hazafelé már azon gondolkoztam, hogy milyen jó kísérlet volt ez  zenekarnak és közönségnek egyaránt, hiszen új oldalról ismerhették meg egymást, így a koncert elején érzett távolság számomra is teljesen eltűnt. A nagyon jó élmény ellenére azért azt mondom, hogy egy rock zenekar (a hs7 britt-pop zenekar a szerk.) játsszon továbbra is inkább a fesztiválokon és a klubbokban, mert az a természetes közegük. De mindenképpen legyen ilyen nyitott és kreatív, mint amilyen a Heaven Street Seven volt ezen a szerdán este, hiszen ez a fajta kísérletezés is az igényes művészet szerves része és nem mellesleg megkülönbözteti az átlagostól.