HTML

Biorobot - Sosebánd videoklip

Crab

all of them what interests me

Címkék

Hozzászólások

Linkblog

Pixelek

2009.02.06. 15:00 linanagy

 

A magyar MTV és a Műcsarnok együttműködésében tavaly tavasszal közös projekt indult azzal a céllal, hogy fiatal képzőművészeket (festők, szobrászok, fotósok) ismertessen meg a közönséggel, kiváltképp az ifjabb generációval. Harminc alkotó kapott bemutatkozási lehetőséget a Pixel Portré című riportsorozatban; a nézők és a szakmai zsűri közülük választotta ki azt a legérdekesebbnek ítélt tizennyolc fiatalt, (Albert Ádám, Asztalos Zsolt, Batykó Róbert, Borsos Róbert, Czene Márta, Fodor János, Galbovy Attila, Hidvégi Áron, Kokesch Ádám, Komlovszky-Szvet Tamás, Kovács Budha Tamás, Orosz Klára, Ötvös Zoltán, Péli Barna, Sipos Eszter, Stark Attila, Sudár Péter, Szabó Eszter) kiknek munkáiból most kiállítás nyílt. A tárlat - és az azt megelőző tévés projekt - célja ráébreszteni a fiatalokat, hogy a velük egy korú képzőművészek érdeklődése és önkifejezése sok hasonlóságot mutat; a szervezők azt remélik, a kezdeményezéssel sikerül egy új, nyitott közönséget toborozni napjaink művészetének.

Ez volt amit tudtam, amikor délután úgy döntöttünk, a Műcsarnok és az Ernst kombinált jegyét első ízben erre a kiállításra használjuk fel. Őszintén szólva, nekem ezekkel a beharangozó sorokkal elég sok problémám akadt, de haladjunk sorban.

Pár kép és két szobor után leltünk rá a vetítőteremre, ahol megnézhettük a 30 riportfimet, melyek az interneten is megtekinthetők, nem marad le senki semmiről. A riportok tetszettek, az érdeklődést tökéletesen felkeltették, alkalmat nyújtva arra, hogy fejvesztve rohanhassunk a szimpatikus kiállítók önálló tárlataira. Meg kell még említenem, hogy az ötödik filmecske után elkezdett liftezni a gyomrom a kameraman idegrángatózásaitól, de istenem, ő is meg akarta mutatni mekkora művész, ez van. És itt álljunk is meg egy pillanatra. A tárlat célját az ifjú generáció komolyan is vette, jöttek rengetegen, s szinte egynek sem volt gyerekszobája. Látványosan unták a vetítést, ki be járkáltak, ahogy a földön ülve beszélgettek, röhögcséltek, inkább éreztem magam egy chill-out matinén, mint kiállításon. És ekkor elgondolkodtatott, hogy miért is evidens, hogy a fiatal képzőművészek érdeklődése, pláne önkifejezése hasonlatos legyen a mai fiatalokéhoz, akik ráadásul évtizeddel fiatalabbak a kiállítók legtöbbjénél, ráadásul a harminc alkotó olyan, mint a szivárvány, megannyi különböző szín, megannyi eltérő gondolatvilág, önkifejezés.

Kilépve a fényre, minden megvilágosodott a kiállítással kapcsolatban, csalódottságomnak megannyi utat nyitva, sajnos. Először is, a kiállítóterem indokolatlanul szellős, és puritán. A legtöbb alkotásnak, főleg a modern képzőművészetben, nem áll jól a fehér háttér, ezt a külföldi kortárs galériákban már rég felismerték. Próbáltam én védeni a Műcsarnok kisleányát, anyagi okokkal mentegetni, de egy ekkora médiamogullal a háta mögött még én is elszégyeltem magam, így abbagytam az érvelést. Több galériában is volt szerencsém végigkísérni azt a hihetetlen munkát, ami egy-egy kiállítás megnyitóját megelőzi. Minden mögött ott a koncepció, melyik kiállítási tárgy mögé milyen falszín harmonizálna, vagy épp „ütne” egy nagyot, melyik kép mutatna jól az északi és melyik a déli falon, hova kell egy-egy ülőalkalmatosság, hogy elmélkedésünknek utat nyitva még jobban mögé láthassunk … itt azonban ennek se híre, se hamva. Mint amikor a lomtalanításkor mindent kidobálnak az emberek az utcára, sok kacatot, és még több igazi, ritka kincset. Már eleve sajnálatos, hogy a vetítőben megtekintett kisfilmek alapján úgy tűnik, nagyon is ígéretes alkotók maradtak ki a végső megmutatkozásból. Mire az összes filmet végignéztük, óriási volt a káosz, csak a legmegragadóbb alkotókra tudtunk rácsodálkozni, hogy jééé, igen. És még akkor is, például Komlovszky-Szvet Tamás lebegő szobránál állva, csalódottságot éreztem, hiszen egyetlen és nem is épp legjobb kiállított darabja semmitmondó volt anélkül az 5 perces én-film nélkül, amit úgy egy órával korábban láttunk. Sokkal hatásosabb lett volna, ha az alkotások mellett egy-egy monitoron tekinthettük volna meg a kisfilmeket, s csak a kiállításról kimaradt alkotók jelentek volna meg a vetítőben, ezzel a nagy üres falaknak is funkciót találva, egyszerre hozva közelebb az alkotókat és műveiket a célközönséghez. Továbbmenve örömmel láttam meg Borsos Róbert három darabból álló „házimunka szettjét” majd Kovács Budha Tamás utca művészetét és még sokáig sorolhatnám az alkotókat, akik bekerültek és azokat is, akik lemaradtak a kiállításról. Inkább azt ajánlom, mindenki nézze meg a kisfilmeket és látogassa lelkesen a neki tetsző egyéni kiállításokat.

Szerintem erre volt jó ez a cécó, étvágygerjesztőnek.

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás múzeum műcsarnok ernst

A bejegyzés trackback címe:

https://crab.blog.hu/api/trackback/id/tr55931738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.